Ki, ha én se?

Természetesen amíg a kutya pórázon van, elméletileg nem érheti baj: a gazdája gondolkodik helyette, megvédi a bajtól, s így boldog tunyaságban élhetné meghosszabbított csecsemõkorát a kutyaéletkor felsõ határáig. A helyzet azonban korántsem ennyire rózsás. Az idõt ugyanis nem lehet megállítani, s a folyton pórázon vezetett kutya is felnõtté válik egyszer - legalábbis biológiailag. Felnõtt izmai, felnõtt vágyai és felnõtt indulatai lesznek - ám a világkép, amit maga körül kialakít, távol áll a valóságtól. Mivel mindig minden veszélyes helyzettõl visszatartotta a kellõ pillanatban megfeszülõ bõrszíj, fogalma sincs róla, mi a veszély. Ráadásul maga mögött érzi a gazdáját, akinek személye afféle "meghosszabbított, mozgó territóriumot" jelent számára. Meg van gyõzõdve arról, hogy õ a legerõsebb a világon - legalábbis így fordíthatnánk emberi nyelvre az érzéseit, ha megpróbálnánk belelátni a fejébe. A feszülõ póráz - akárcsak a kerítés rácsa - indokolatlan önbizalommal tölti el a kutyát, és ez az önbizalom igen könnyen agresszióvá válik, válhat.

A mindennapi gyakorlatban ez annyit jelent, hogy ha a pórázon vezetett kutya megpillantja egy lehetséges vetélytársát, minden óvatosság, az erõviszonyok mérlegelése, a "kutyaprotokoll" szabályainak betartása nélkül azonnal ádáz támadásba lendül - amiben persze meggátolja a szíj. Õt az egyik, addigra már ugyancsak acsarkodó ebtársát a másik irányba vonszolják el, s ami az egészbõl emlékként megmarad, az (megint csak emberi nyelvre fordítva) annyi: "ha vissza nem tartanak, ízekre téptem volna a pimaszt, no de majd legközelebb...!" Ha ez a jelenet még sokszor megismétlõdik, a kutya személyisége eltorzul: ellenségnek fog tekinteni minden szembejövõ ebet. A gazdája meg lesz gyõzõdve arról, hogy azért nem engedi el a kutyát, mert verekedõs, pedig az összefüggés fordított: azért agresszív, mert meg van kötve.